Csakhogy sokkal előbb halt meg, mint hogy az bekövetkezett volna.
Rég meg akartam osztani egy olvasmányélményemet. A sipsirica és más elbeszélések című kötet A Magyar próza klasszikusai sorozatban jelent meg (Unikornis kiadó, 1999). Ennek az utószavában olvastam az író 1910 májusában elhangzott máramarosi kortesbeszédéből egy részletet:
"A magyar még nem volt olyan súlyos helyzetben, mint most. Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom most az ország jövőjét, hogy megrajzolni sem merem. Gondolják meg, hogy csak egy hazánk van s ha az elbukott, mi leszünk a legboldogtalanabb hazátlanok."
Sokkoló.
Trianon tíz évvel később következett be, de ő valahogy előre sejtette. Azt hozzá kell tenni, hogy 1910. május 28-án halt meg, tehát akár ez lehetett volna egy öregember utolsó elkeseredett gondolata is. De már a Sipsirica is szakított a jól ismert kedélyességgel, amelyről igazán ismerjük őt. Már az a mű is sötét, kiábrándító volt. Ez nekem azt bizonyítja, hogy nem egy egyszeri depressziós érzés volt, hanem lassan kialakult benne, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Pedig ugyanúgy megvolt a képviselői klubban a palócgulyás meg a szivar. De valahogy a halál közeledte által elmosódtak az élet élvezetének apró megvesztegetései, és a fontosabb dolgok kerültek előtérbe. Mert lehetett már látni jeleket előre. Nem mondom, hogy biztosan lehetett volna tenni ellene valamit. A háborút a magyar miniszterelnök sem akadályozhatta meg. Nem tudjuk, hogy számított volna-e, ha nem teljesen tudatlanul állunk ehhez a kérdéshez.
Két példát említenék, hogy mennyire nem láttuk át az akkori helyzetet.
Ajánlom olvasásra Jankovics Marcell (1874-1949): Húsz esztendő Pozsonyban c. könyvét. Leírja benne, hogy hogy várták Pozsonyban a magyarokat vissza, hogy a cseh légió hogyan lőtt a tömegbe stb. De most egy apró részletet említenék meg. Még a csehek nem voltak bent a városban, még nem döntötték le a Duna feletti szobrot. Ekkor beszélgetett a szerző egy szlovák értelmiségivel. Ő kristálytisztán beszélt a trianoni határokról. Azok ugyanis közkézen forogtak már régóta. A szarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinánd is azt tervezte, hogy ha trónra kerül, felosztja birodalmát. És érdekes módon a trianonihoz hasonló térképei voltak neki is. (Persze nem pontosan voltak egyformák ezek a térképek, de NAGY VONALAKBAN igen. Esetleg maradt volna egy-két város, Szatmárnémeti?, Kassa?, de a lényeg nem változott volna.) Ne feledjük, hogy neki is cseh felesége volt! Olyan szinten utálta a magyarokat, hogy a flotta főparancsnokaként nem jelent meg a Szent István csatahajó névszentelésén(!), mert az uralkodó, jó politikai érzékkel, magyar nevet adott a hajónak, ami nem ment le a Habsburg királyi torkán. (Valahogy minden Habsburg az élete első évtizedeiben a magyarokat akarta megregulázni, aztán meg rájött, hogy felesleges velünk szórakozni. Csak az a baj, hogy mindig kezdhettük újra, mikor megint egy ifjú titán jött.. :-) )
Elkalandoztam. Szóval a nemzetiségek nyíltan beszéltek róla, rajzolgatták a térképeket, mi pedig nem is tudtunk róla. A fenti esetben a szerző őszintén megdöbbenve hallgatta a szlovák ember magyarázatát, és az újdonság teljes erejével hatott rá.
A másik példa Tisza Istváné, aki vélhetően hallott valamit ezekről a tervekről, mert valami ilyesmit mondott állítóag:
"Persze, majd biztosan Geszt is Románia lesz, mi?"
(Geszt volt a családi birtok az ország közepén.)
Részlet a Wikipádiából:
"Geszt község a sarkadi kistérségben található, a Békés megyei Kis-Sárréten, 0,5 kilométerre a magyar-román határtól. "
Igaza volt, tényleg nem lett Románia. :-(((((
Persze mondhatjuk, hogy annyira hihetetlen tervek voltak ezek, hogy senki sem gondolta, hogy egyszer megvalósulnak.
Azonban a fentiek szerint Mikszáthnak sikerült átlátnia a helyzetet:
"olyan sötét színben látom most az ország jövőjét, hogy megrajzolni sem merem".
