A tegnapi posztról, ami a földművelésről szólt, eszembe jutott egy másik téma, amiről rég akartam már írni.

Az embernek vannak korszakai. Egy ideig behatóan foglalkozik egy témával, hobbival, aztán egy kicsit megunja, és hanyagolni kezdi. Lehet ez akár sport vagy zenei elfoglaltság, politizálás, de eszmei irányzatok is magukkal tudják sodorni az embert. Nagyon sok ismerősömnél ilyen volt a népművészet, népi kultúra, és vele kapcsolatban a néphagyományok, a paraszti életforma megismerése (persze főleg elméletben :-) ). És lehetetlen tagadni, hogy ez sokszor idealizáltan történt. Minden jó volt, ami régen volt: milyen egészséges ételeket ettek, a fonóban milyen jó közösségi élet folyt, a házastársak nem váltak el, mert megunták egymást stb. Persze mint mindenben, ebben is van igazság, de az érménk két oldala van, és volt egy borzasztó dolog, amiről tulajdonképpen beszélni szeretnék.

Egyszer egy ismerősömmel voltam focimeccsen (U19 lány :-) ), és közben volt időnk beszélgetni. Ekkor kérdeztem rá, hogy észrevette-e már, hogy a híres futballcsapatok szinte kizárólag munkásvárosokban vannak, azokhoz köthetők? Sőt a foci maga is Angliából származik, és ott is kifejezetten a munkások szórakozása volt. De ha a magyar helyzetet nézzük, akkor is gyorsan beugrik, hogy Angyalföldnek meg Ferencvárosnak volt jó csapata, de a kommunizmusban jó volt még a Dorog, Komló stb. is, de mondjuk Kecskemétről meg Békéscsabáról --bár voltak jó pillanataik-- azért nem a foci jut először eszünkbe. Természetesen a világ sokszínű, és azóta sok minden történt, társadalmi, gazdasági változások, de alapvetően a foci még mindig jelentősen kapcsolódik a munkássághoz. És megkérdeztem, hogy miért van ez? Nem tudta, de próbáltam rávezetni: mi az, amije nincs a parasztnak, de van a munkásnak? Mi miatt nem árasztották el a parasztok anno a focipályákat?

A választ végül nekem kellett megadnom. A paraszt egy dologgal biztosan nem rendelkezik: szabad idővel.

Hallottuk sokszor a munkások régi követelését, hogy 8 óra munka, 8 óra pihenés stb. És biztosan sokat dolgoztatták őket a gyárakban. Azonban ha kijött a gyárkapun, akkor onnantól semmi dolga nem akadt, az a szabadideje volt. Mehetett focimeccsre, kocsmába, a focimeccsen kocsmába :-), kirándulni, bárhova. Azt csinált, amit akart.

Azonban a parasztnak ilyen nem volt. Ő ugyanis MINDIG dolgozott. Ha nem volt mit, akkor talált. Talán a téli időszak kevésbé volt megterhelő, de az állatokat akkor is meg kellett etetni naponta kétszer. Már ez is irreálissá tette, hogy bármilyen hosszabb szabadidős tevékenységet találjon magának. Én személyesen is ismerek ilyen embereket, főleg Erdélyből, ami abból a szempontból szerencse, hogy egy fokkal közelebb vannak a hagyományos gazdálkodáshoz, mint idehaza, bár ott is kezd bomlani ez a rend. Ott ilyenek, hogy elmegy valaki kirándulni, már önmagukban is mosolyt csalnának az emberek arcára, de természetesen ilyen nem történik, a képtelenség kategória. Eleve lustának nézné a falu, és megszólnák érte, hogy minek lustálkodik, mikor dolgozhatna is. A parasztnak ugyanis csak veszteség van az életében. Mindig csak azt látja, hogy mit nem tud megcsinálni aznap.

Hadd mondjak el két történetet! Mindkettő ugyanazzal az ismerősömmel történt meg. Ő már egyetemre járt (olyan 70-es évek lehetett), és egyszer hazament a szüleihez falura. Mikor hazaért, az apja nagyon megörült:

-Jaj, de jó hogy jöttél, fiam, akkor ma fel tudjuk rakni a padlásra a szénát!

És egész estig pakolták.

Másik eset volt, hogy kimentek a mezőre kaszálni egy kis füvet. Már sötét este volt, de mondta az apja, hogy milyen jó, hogy süt a Hold, így tovább lehet dolgozni. Mikor már mentek hazafelé, párszor megállt az út szélén, mert észrevette, hogy ott maradt pár szál fű. Minden egyes esetben leszálltak érte, és még azt is levágták.

Hasonló velem is történt. Erdélyben segítettem egy kedves ismerősömnek, Andrásnak kaszálni. Mondta, hogy príma kis kaszálógépe van. Tényleg kiváló volt, úgy fél métert ugrált, így mire végeztem, majd leszakadt a karom. :-) És elég rosszallóan megjegyezte, hogy ott hagytam egy "csomó" füvet, azt is vágjam még le. Mondanom sem kell, hogy két sor között néha egy kevés maradt csak ott, de ugye az "veszteség". Vele történt a másik eset is. Van egy kedves ismerősöm, aki rokkant nyugdíjas gyerekkora óta, mert vízfejűséggel született. Ő annyira unatkozik, hogy ha megtudja, hogy ha valahol járok, ahol ő még nem, akkor biztos lehetek benne, hogy felkeres. Így Andrásnál is felkeresett. Már tudtam előre, hogy baj lesz, így mondtam Andrásnak, hogy ez az ismerősöm beteg egy kicsit. Mikor megjött, éppen dobáltuk fel a színbe a szénát. Láttam Andráson, hogy eléggé feszült, rohadtul nem tetszett neki, hogy a barátom zsebre dugott kézzel nézi a munkát. Nezmester, ahogy arrafelé mondják. :-) A végén nem bírta tovább, mondta a barátomnak, hogy itt egy villa, ő is dolgozzon egy kicsit. Mire ő válaszolt, hogy ő fanyelű szerszámot nem vesz a kezébe. Mikor elment, mondta nekem András, hogy te, még jó,hogy előre szóltál, hogy nem normális. :-)

Talán tudtam ezekkel a történetekkel érzékeltetni, hogy milyen is ez a világ. Persze ez csak a jéghegy csúcsa, az élet minden területén ott van ez a kegyetlen parancs, hogy dolgozni kell. Minden áron. Ebből lett az, hogy a feleségek megmérgezték a férjeiket, mikor azok már semmire se voltak jók. Híres eset a 30-as évekből , de ne higgyük, hogy ez csak kivétel volt. A családok között pedig pontos elszámolás kellett vezetni. Mikor Széken egyszer voltunk lagziban, akkor csodálkoztunk a "mutatás" intézményén: egy borítékba be kellett tenni az ajándéknak szánt összeget, a vőfély körbe ment, kivette mindenkinél a borítékból a pénzt, magasra mutatta, megrázta, és kikiáltotta, hogy

-X.Y és családja, 30 ezer forint.

Ha beteg volt valaki? Semmi baj, a mezőn is ki tud gyógyulni kapálás közben. Egyszer rám szólt egy idősebb női ismerősöm, mikor ülve tisztítottam a krumplit: ha ezt ...-én látnák volna, hogy a lány ülve pucolja a krumplit, akkor sosem ment volna férjhez!

Rengeteg történetet tudok, és mint az talán kiderült, én már nem ilyen közegben nőttem fel, és ezért nyilván nem is teszik sok minden. Azonban kívülállóként is belelátok, és a sok jó dolog mellett érzem a hátrányát, hogy az ember csak akkor ér valamit, ha meggebed. Pihensz? Majd a koporsóban kipihened magad! Dögösködsz, ha mondjuk délután egy kicsit lepihennél. Az egykézésről pedig jobb nem is szólni.

Ha egy szóval kellene összefoglalnom, akkor csak azt mondanám, hogy a paraszt kizsákmányolja önmagát. Mert mindig az eggyel nagyobb hasznot nézni, és a minél kisebb költséget. És akkor már érthető, hogy milyen haszontalanság lenne focimeccsre járni hétvégente. OK, délelőtt templom, az előírás, sajnos akkor nem lehet dolgozni, utána meg esetleg egy kis kocsma. De este már etetni kell!

Zárásként azért megemlíteném, hogy nem biztos, hogy ez mindig így volt.  Ugye a paraszt olyan gazdát jelöl, aki a saját földjét műveli. Erről pedig csak a jobbágyfelszabadítás után beszélhetünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy előtte nem így volt, és csak a földmagántulajdon megjelenése fokozta ennyire az önkizsákmányolás mértékét. Nem tudom, de azt javaslom, hogy aki a paraszti világ romantikus voltáról meg van győződve, tegyen egy kis kirándulást abba a világba, és majd utána beszélünk. :-)