Nagy érdeklődéssel olvastam Amundsen és Scott Déli-sark meghódításárt folytatott küzdelméről. Persze mindjárt levontam a fantasztikus megállapításaimat is. :-) De mielőtt belemennék, álljon itt a nem túl rövid történet. (Vannak ugyan jóval rövidebb összefoglalók is, de azokban nem látszódik olyan jól a lényeg. Olvassátok el, ha bírjátok.)
Akkor foglaljuk össze nagyon röviden ezt a tanulságos történetet! Ha keményen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy Scott egy lelkes, kétbalkezes amatőr volt, aki feláldozta a családját, az életét. Szervezni, tervezni nem tudott, számolatlan hibát követett el sorjában, és a végén még szerencséje sem volt. Ezen felül lenézte a az eszkimókat, mert ő az Englishman, aki bizonyára baromi jó volt a rókavadászatokon, jobban tudta, hogy a hómezőkre pónikkal (!!!!, Istenem, sírjak vagy nevessek?) kell menni, és a legerősebb katonákat kell vinni. :-) Miközben ők sokat ettek, ami nagyban hozzájárult a kudarchoz, míg Amundsen asztalosokat, szakembereket vitt. Előtte évekig az eszkimóknál élt, hogy megtanulja az ottani lét évszázados tapasztalatait, és persze a KUTYASZÁNOKkal kapcsolatos ismereteket. Alázat és tapasztalat az egyik oldalon, lelkesedés és gőg a másikon.
És ki szokta ismerni a 2. embert?? Ki tudja, hogy ki volt a második nő, aki eljutott az űrbe? Ki tudja, hogy ki volt a 2., aki felment a Mount Everestre? Senki. Scott több, mint egy hónappal ért később a Déli-sarkra, mint Amundsen, de hát ő egy olyan ország tagja volt, ami akkoriban a világ negyedét birtokolta területileg és lakosságban is! Ez az egyetlen oka annak, hogy ismerjük a nevét.
De nem róluk akartam írni, hanem egy felismerésről, amihez az ő küzdelmeik vezettek el.
Ha megnézzük Scott naplóját (ugye megtalálták őket megfagyva, így mindent tudunk az útjukról), akkor látjuk, hogy csupa hősies helytállás: saját maguk húzták a szánokat (a pónik kidőlése után), fáztak, éheztek, szenvedtek. Majd másodiknak értek oda, hazafelé pedig meghaltak.
Ha elolvassuk Amundsen naplóját, akkor a legjobb szó talán az, ami eszünkbe jut, hogy UNALMAS.
Mi a különbség a két próbálkozás között? Hisz ugyanoda mentek, ugyanakkor?
Nem nehéz a választ megtalálni: a jó tervezés. Amihez persze kell tudás, tapasztalat, alázat stb. Ezek együtt a jó terv. A jó terv nem kicsit segít rajtad, hanem akár 20-szoros előnyt is jelenthet. Emlékszem, egyszer a müncheni sörfesztiválon voltunk, és egy haverom mondta, hogy tapasztalatból beszél: állapodjunk meg egy helyben (akkoriban nem volt még mobil), ahol minden egész órakor találkozunk, ha elszakadnánk. Ez egy fél perces egyeztetés volt, de egy napos rémálomtól szabadított meg minket. Semmi se volt megbeszélni. Szarból nem lehet várat építeni -- szól a nem túl választékos mondás. Ha zavaros a fejed, akkor zavarosak a tetteid is, és nagyon, de nagyon lemaradsz a versenyben, az életben. (Most nem sorolok fel elbaltázott informatikai projekteket, amiknek az elején pár idióta döntéssel az EGÉSZET tönkre vágták. És a tapasztalattal rendelkezők látták a végét már az elején, de a hülyék csak utólag csodálkoztak, hogy mi volt a baj???? És küzdöttünk évekig, százmilliók repültek kifelé az ablakon, és láss csodát, bedőlt a projekt! )
És akkor fordítsuk meg, a következtetést! Ugyanis azt látom, hogy általában fordítva is igaz:
ahol nagy küzdelem és hősiesség van, ott valaki nagyon elrontotta a tervezést, előkészítést.
(És akkor nagyon finoman fogalmaztam :-) ).
Nem biztos, de nagyon valószínű.
Nézzünk akkor jó példákat!
Ha a legeslegjobbat akarom mondani, akkor a Szovjetunió II. világháborúbeli szerepét említem. Iszonyatos erőfeszítést tettek az emberek, anyák milliói maradtak fiuk nélkül, rokkantak meg milliók, szenvedés, szenvedés hátán érte őket. És nagy, heroikus küzdelemben (ami persze onnantól volt sikeres, hogy az USA melléjük állt, de ez most mindegy), legyőzték a németeket. És filmek százait készítették erről a nagy helytállásról. De egy film sem szólt arról, hogy MIÉRT IS KELLETT EZ A NAGY HŐSI HELYTÁLLÁS???
Azért kellett, mert Sztálin elmebeteg módon az utolsó napig is szövetségesnek gondolta a németeket, illetve nem számított a közeli támadásra, és kivégeztette a tábornoki kar legjavát. (Kun Miklós mesélte, hogy egy szovjet kémet kérdezett Sztálin (most nincs meg a neve), hogy mikor támadnak a németek, mire mondta, hogy holnap. :-) Egyből lecsukták, aztán pár nap múlva kiengedték, mert tényleg elindult a háború másnap. :-) ) Ha megnézzük a harccselekményeket, akkor kiderül, hogy a németek az első évben érték el az eredményeik legjavát, onnan már nem nagyon tudtak előremenni. És nyilván a megszállással kapcsolatos megpróbáltatások milliós számú lakos életébe kerültek. Onnan kellett felállni. Azaz a tervezés, felkészülés egy nagy nulla volt.
Általában háborús példákat tudok felhozni, mert azokat mindenki ismeri, de a saját életünkből is ismerhetünk ilyeneket. Ismerős örökölt több ingatlant, majd két kézzel elszórta a pénzt. Aztán most vért izzadva dolgozik majdnem minimálbérért, és vélhetően megfordult párszor a fejében, hogy ha azt értelmesen befekteti, akkor most mennyivel könnyebb lenne neki. DE NINCS IDŐGÉP, az egyszer elbaltázott dolgokat nem lehet kijavítani utólag. 50-es nő kesereg, hogy nincs családja, de hogyan tervezte meg az életét huszonévesen? Hová akart eljutni 30-as, 40-es, 50-es korára? Sehogy nem tervezte meg, mert nem volt terv, vélhetően ment mindig az éppen aktuális (és legkönnyebb) úton.
Elindította a Monarchia az I. Világháborút, miközben nem volt annyi reze, ami kellett volna. Leszerelték országszerte a harangokat, azokat öntötték be. Milyen terv volt emögött?
Lehet, hogy egy kicsit sommásan hangzik, de a tapasztalatom az, hogy ha valaki hősiesen küzd, akkor általában ott valaki, ő vagy más szellemi fogyatékos módon tervezte meg a dolgokat.
Ezért gyanús nekem a hősiesség.
