Bár a rendszerváltás felemelő lépés volt a közép-európai országok számára, nagy megrázkódtatással is járt. Nem egyszerű dolog, ha a körülöttünk lévő világ percek alatt a feje tetejére áll, és nekünk közben kell helytállnunk. (Sajnos errefelé túl sokszor történt ez már meg.) Azonban ma egy olyan csoportról szeretnék írni, aki nagyon súlyos veszteségeket szenvedett el hosszabb távon, mégsem gondol erre az összefüggésre szinte senki. Akkor vegyük sorba, hogy kik lehetnek a jelöltek erre a pozícióra!
Ha nemzedéki szinten vizsgáljuk a kérdést, akkor nagyjából 3 nemzedéket különböztethetünk meg. Az egyik a nagyszüleim nemzedéke (szül: 1920), a szüleink nemzedéke (1945) és mi (hetvenes évek eleje). Ez a három nemzedék gyökeresen máshogy élte meg a kommunizmus éveit (most hagyjuk a Pető, Dobrev, Bauer, Rajk stb. családokat, akik a kommunizmus működtetői voltak, a normális embereket vegyük). Állításom az, hogy ezeket az éveket az idő fordított sorrendjében érte a legnagyobb csapás.
Nagyszüleink nemzedéke ugyanis egy NORMÁLIS országba született bele, ahol megtanulta, hogy mi az a munka, mi a tisztesség, a becsület. Egy jó sztori: egy rokonom az egyik minisztériumban volt a karbantartók vezetője, és megkapott beosztottként egy volt csendőrt. (Nem tudom az időt, biztos a 60-as évek eleje lehetett.) Mesélte, hogy elképedt, mikor látta hogy a feladat kiadása után az ember leült, és a munkaidő végéig szorgalmasan végrehajtotta a megkapott feladatot. Ez akkoriban nagy meglepetést okozott. :-) Ennyit a munka tiszteletéről. Szóval ők, akik ismerték, hogy milyen egy jó országban élni (ami nem mellesleg az egyik legjobban emelkedő gazdaság is volt), a szovjet megszállás után elképedve látták, hogy a cipészek és lakatosinasok által irányított gazdaságban nem lehet értelmes munkát végezni. Minden pusztul, az értelem akadályokba ütközik. ha pl. valaki felújította a házát, akkor számíthatott rá, hogy hamarosan megtetszik valakinek, és akkor mehet onnan. A múltkori cikkemben leírtam, hogy miért baj az, ha nem kapcsolódik össze a teljesítmény és a jutalom. Most nem fejtem ki az összes fájdalmat, mert erről filmek és könyvek szólnak. De a legnagyobb fájdalmat említem meg: az államosítást. És persze benne a legnagyobb darabszámban érdekeltek a parasztok voltak. Sokan kutatják, hogy mi az oka az öngyilkosságok magas számának, de abban biztos vagyok, hogy ez a kilátásnélküliség vastagon hozzájárult a jelenséghez.
A bohó egyetemista évek alatt nem foglalkoztam politikával, ezért azt hittem, hogy a nagymamám biztosan MSZP-szavazó, ahogy az öregek többsége. Mikor ezt megemlítettem neki, akkor a szemembe nézett és csak ennyit mondott:
-A komenyisták elvették a földeket.
Hoppá! Ennyi. És ezt egy életen át nem lehetett megbocsátani, még 1994-ben sem. Mert az volt a minden, azért küszködtek a jobbágyfelszabadítás óta, azért nyomorították meg magukat, hajtották el a nem kívánt magzatokat (nem tudom, volt-e ilyen nálunk, de lehetett volna akár), azért tartóztatták meg magukat szex közben, mert a FÖLD volt a minden, a vagyon. És akkor egy mozdulattal elvették tőlük az évszázados küzdelem eredményét. Ezért mondom, hogy nekik nehezebb volt a váltás az életükben, mint a rendszerváltás a többieknek.
(Ismét egy jó történet a munkáról: édesanyám mesélte, amit dédnagyanyámtól hallott.
Fiatal házasként kapáltak a földön. Ekkor odaszólt dédnagyanyám a férjének:
-Te, András, nagyon fáj a derekam, pihenjünk egy kicsit!
-Na jó, Bözsi, ezt a sort még végigkapáljuk..., és akkor majd megfordulunk, oszt beállunk a következő sorba.
:-) Azt mondta a dédi, hogy a házassága után ekkor sírt először. És ezektől az emberektől vettél el a földet!
)
A következő nemzedéknek elég rossz volt az élete az előzőekhez képest. Azonban volt egy fontos tény: nem tudtak róla. Persze az ősök biztos mondogatták, hogy régebben minden jobb volt (már ha merték), de az nem olyan. Mikor mondogatod most a gyerekeidnek, hogy bezzeg nekünk mennyit kellett küzdeni, akkor elengedik a fülük mellett, mert megélni kell, a szavak nem sokat jelentenek. A szüleink is esetleg hallottak ezt-azt, de az nem olyan, mint a tapasztalat. Közben meg persze ment a rádióban, iskolában, hogy ez a világok legjobbika, nyugaton imperializmus van, és hasonló okosságok. Akkor nyílt ki egyszer-egyszer a szemük, ha esetleg eljutottak nyugatra (nem jutottak el), vagy ha egy megbízható ismerősük mesélt róla. Egy állítólag megtörtént történet: az orosz nő, mivel megbízható és magas rangú pártmunkás felesége lehetett, eljutott Nyugat-Berlinbe. És akkor ott elsírta magát: ezek vesztettek a háborúban? Hát igen, mikor a brobaganda (ahogy falun mondták) meg a valóság találkozik.
Szóval nekik rossz volt, de sokáig nem tudtak róla. Aztán eljött a rendszerváltás, és egyszerre zúdult rájuk a világ addigi fejlődése, amitől védettek voltak addig. Nem az volt, hogy minden évben 1,5%-kal jobban kellett termelni, minden évben az eddigieknél jobb gépet kellett tervezni, jobb gyártósort kellett üzemeltetni, hanem 40 évig ugyanazt a terméket (jó példa: Trabant), és a 40-szer 1,5%-ot kellett volna ugrani egy év alatt. Persze ez lehetetlen, úgyhogy jött a zuhanás. Voltak jobb cégek is, akik esetleg nem voltak lemaradva ennyire a világpiactól, de ezek a végén gazemberek kezébe kerültek, és a jól működő üzemet is eladták az idegennek PÉNZÉRT. Ilyet nem tett volna egy igazi tulajdonos, de azok 47 körül elvesztek, most kell kitermelni egy ilyen réteget újra. Mert a tulajdonos is ugyanolyan volt, mint a paraszt: keserves családi tragédiákon keresztül megtanulta, hogy hogy kell vigyázni a vagyonra, hogy kell megtartani. Ezt a tudást egy szaros kinevezett csinovnyik nem birtokolhatja, mert ahhoz nem egyetem kell, hanem száz év családi háttér.
Úgy gondolom, hogy nagyon nagy sebet szenvedtek el ők is, de a nagyszülők nemzedéke annyiban volt rosszabb helyzetben, hogy nekik reményük sem volt egy jobb életre. Ők úgy haltak meg, hogy örökre marad a kommunizmus meg a Szovjetunió, és lehet, hogy ők tudják rosszul, mégis ez a jövő?? :-)
És jött a mi nemzedékünk, akik hallották ugyan, hogy mennyivel jobb volt a Kádár-rendszerben :-), de vesztesnek semmiképpen sem nevezném magunkat. A reálbér jelenleg már jóval a 78-as csúcs felett van, legalább 60%-kal jobb a jövedelmünk, mint akkor, és ez rohamosan nő továbbra is. Magunkat semmiképpen sem nevezném veszteseknek.
És akkor most jön, amiért leírtam az egész eszmefuttatást: ki akkor a legnagyobb vesztes?
Vegyünk egy kis levegőt és ízlelgessük: a rendszerváltás legnagyobb vesztese a nyugati kisember!
WTF??????????????????????????????
Először nyugodjunk meg, és folytatom, hogy miről is van szó.
Ez az állítás így hirtelen nagyon meglepőnek tűnik, de megpróbálom megvilágítani, hogy mire gondolok.
Nem tudom, ki emlékszik arra, hogy mekkora szám volt gyerekkorunkban egy távirányítós kisautó. Vagy mondjuk egy Black&Decker fúrógép. Vagyonokat kellett érte adnunk. És eljött az idő, mikor az egyik jó ismerősöm vett egy ilyen kocsit, csak úgy szórakozásból. És megkérdeztem, hogy mennyibe került? És leesett az állam, valami nevetséges összeget mondott. Hát igen, a gyártás Kínába (és egyéb ottani országokba) telepítésével töredékére estek a gyártási költségek. A 70-es években Németországban rendkívül erős kollektív szerződések szabályozták, hogy minden évben mekkora kell, hogy legyen a béremelkedés. És nem fenyegethette meg a tőkés a melóst, hogy akkor a Távol-Keletre viszi a gyártást, mert akkor még nem volt ilyen lehetőség. Ráadásul vámmal akkor is megvédték volna a hazai piacot. De a WTO nagyon hatékonyan elkezdte lebontani a vámokat, erőltették a szabad kereskedelmet, a szabad tőkemozgást stb. Hirtelen kihúzták a talajt a nyugati (beleértve: USA) kisember alól.
És ez a folyamat gyanúsan egybeesett a rendszerváltással.
A képlet tulajdonképpen az volt, hogy a nyugati ember kellett (katonának, gazdasági támasznak stb.) a gonosz birodalma ellen (idézet Reagentől). Azonban a fenyegetés megszűnésével már nagy ívben tesznek az emberre: ember embernek farkasa, küzdj meg a béredért, de többet már nem fogunk megvédeni szociális hálóval, nem dédelgetünk. Ha sokat pofázol, akkor importálunk pár millió embert ide. Az egyszerű gyári munkások ne sztrájkoljanak, mert elvisszük máshova a termelést. Gyerekkorunk álma, a nyugati piacgazdaság, ami annyira tetszett akkoriban, már nem létezik. Nem, ez nem igaz. Létezik, de erősen leépülőben van. Elég ha az amerikai rozsdaövezetre (lásd Trump győzelme) vagy a francia sárgamellényesekre gondolunk. Ez utóbbi hihetetlenül jól szemléltei a 70-es évek nyugati gondolkodását. Csak a melósok lemaradtak egy körrel: ők még akkor élnek, de a tőkések már a mában (vagy még inkább a jövőben). A tőkés-munkás vagy inkább tulajdonos-munkavállalók közt a hidegháború alatt szövődött kötelék meglazult, szertefoszlott. És ennek a fő oka, hogy nincs egy külső ellenség, ami fenyegetne. (Azt most hagyjuk, hogy ebben a tőkések ÓRIÁSIT tévednek, ez most nem ide tartozik.)
Ha kegyetlen akarok lenni, akkor úgy is fogalmazhatnék, hogy a nyugati ember 70-es évekbeli jólétének a záloga a mi rabságunk volt. :-( Elég szomorú, de egyre jobban ez rajzolódik ki. A mi zsírunkon éltek jól.)
Nem szeretem az amerikai filmeket, de ajánlom megtekintésre az Amerikai gyáregység című netflixes :-) dokumentumfilmet. Nagyon érzékletesen mutatja be, hogy hogyan engedték el a nyugati kisember kezét a tőkések. És meglepő módon nem próbálja a szánkba adni, hogy mit gondoljunk. Úgyis mindenki ugyanarra gondol közben. :-)
Tehát a nyugati ember nagy vesztese a rendszerváltásnak, de ki a legnagyobb vesztese? Hiszen a címben ennek a megválaszolását ígértem. Hát kérem szépen, a nyertes:
a Dél-afrikai Köztársaságban lakó fehérek.
(Istenem, miért kis betű az afrikai????? Ezt a részét még az állhatatos nyelvtantanárom sem tudta a fejembe verni, pedig a "közép-afrikai köztársasági" típusú feladványokkal kínzott minket. :-) )
Szóval hogy, hogy nem, PONT a rendszerváltás után lett vége a csúnya apartheid rendszernek. Ugye előtte az ország a kommunizmus elleni összefogás védőbástyája volt. Addig nem érdekelt senkit, hogy rasszisták. De 90 után hirtelen fontos lett. Ugye ez is eléggé alátámasztja a mondanivalómat: már nem kellenek szövetségesnek a harcban, tehát le vannak ... ejtve. Azóta az egyik atomtengeralattjárójukat hozzávágták a tengerfenékhez, a másikkal meg már ki sem mernek futni.:-) De ez már nem érdekli az USÁ-t.
Nem szedem most össze az elképesztő gyilkossági adatokat, a közállapotokat, hogy Fokvárosban már nincs víz nyaranként. Hogy a fehérek csak magas falak mögött élhetnek. Az egyik farmer ismerősöm eddig még kint mert a tanyán aludni géppisztollyal, de most már azzal sem. A turistakalauzban megmondják, hogy mindig legyen nálad az összes rendőrörs listája, ha a piros lámpánál neked mennek, azonnal hajts el, mert úgyis csak ki akartak rabolni.
Ha nagyon sajnálja magát egy magyar volt szénbányász, aki a rendszerváltás után azt érezte, hogy nagyot bukott, mert elvesztette a fizetését, akkor gondoljon az ottani farmerekre, mert ők nem csak a fizetésüket vesztették el, hanem akár az életüket is.
A fenti gondolatmenet jó bizonyítéka annak, hogy sosem szabad automatikusan elfogadni a ránk erőltetett gondolatokat: szabad, sőt kötelező gondolkodni, feszegetni a határokat, kérdéseket feltenni. Ha a kommunista pártnak, a BLM mozgalomak, a pápának (Gallilei) nem tetszik, akkor is. És lehet, hogy olyan megállapításokra fogunk jutni, amiről addig nem is hallottunk. Ha a tegnap este látott, agymosós David Attenborough-filmre gondolok, akkor már tudom is, hogy milyen határfeszegetésről fogok legközelebb írni. :-)